Eltöltöttem 10 napot Japánban, az ottani benyomásokról írnék egy kicsit.


Bevezetésként a Japánnal kapcsolatos közkeletű véleményeket, félreértéseket hasonlítanám össze a saját tapasztalataimmal.

Q - Minden Japán kicsi és egyformán néz ki, nem is lehet őket megkülönböztetni.
A - Ez egyáltalán nem igaz. Óriási különbségek vannak, arcban, magasságban, testalkatban, öltözködésben egyaránt. Mi nagyon jól meg tudtuk őket különböztetni. Az igaz, hogy átlagosan azért alacsonyabbak, mint az európaiak. Elhízott embert viszont nagyon keveset láttunk.

Q - Minden japán nagyon udvarias, állandóan mosolyognak és hajlonganak.
A- Az itteni "normákhoz" képest tényleg sokkal udvariasabbak. A boltokban, éttermekben tényleg hangos "irasshaimase"-vel köszöntenek, amikor belépsz, megkérdezik, hogy miben segíthetnek, segítőkészek és készségesek. Az még szokatlanabb volt, hogy ez a rendőrökre és vasúti alkalmazottakra is igaz, azok is nagyon segítőkészek voltak. (Igaz, hogy sokszor nem tudták a választ a kérdésünkre, vagy a válasszal nem mentünk semmire.) De még az automaták (róluk később) is megköszönték, hogy beléjük dobtuk a pénzt.
Az állandó mosolygás már kevésbé jellemző. Amennyire meg tudtuk figyelni, ugyanúgy kifejezik ők is az érzelmeiket, mint mi. (Azt is szokás olvasni, hogy a párok is visszafogottan viselkednek nyilvánosan, de mi rengeteg kézenfogva sétáló, egymást tapogató vagy ölelgető párt láttunk.)
A hajlongás sem annyira szembeötlő, mint amennyire azt nálunk parodizálják. Persze, ha megköszönnek valamit, akkor meghajolnak, de ebből sokszor csak egy fejbiccentés lesz. Az mondjuk feltűnt, hogy vonaton a jegyellenőr vagy az édességes kocsit toló nő meghajol, mielőtt belép a kocsiba.

Q - A japánok sokan vannak.
A - Igaz, és ráadásul nagyon sűrűn.Tekintve, hogy tíz Magyarországnyi ember zsúfolódik össze egy Magyarországnyi helyen, ez nem meglepő. De az én tömegfóbiás lelkemnek azért elég nyomasztó volt a zebrán szembeáradó tömeg.
Igazi csúcsforgalmat, amikor az állomáson tömködik be az embereket a szerelvénybe, nem láttunk, de azért volt, hogy a másik irányba menő metrókocsiban az ablakhoz préselődő embereket látva elszörnyedtünk, hogy nekünk is ilyenre kell majd felszállni.
Különben egész Japán nagyon zsúfoltnak tűnik európai szemmel. Az épületek egymás-hegyén hátán vannak, egymásra épülve, rengeteg a ronda nagy lakótelep, a régiesebb, kis házakkal teli lakónegyedekben pedig egy autó is csak szűkösen fér el az utcán. A vonatsínek fél méterre vannak a házaktól sok esetben.
A Fujis idegenvezetőnk szavaival (róla majd később): "We rive in smarr apartment. Walls are thin so no privasy, we hear what neighbor say. Rast time I make rove to my wife, twenty five years, I forget how."

Q - A japánok mangát olvasnak a vonaton/metrón.
A - Nem jellemző. Összesen vagy 15-20 ilyet láttunk. Ha olvasnak, akkor inkább újságot vagy könyvet. De leginkább a mobiltelefonjaikat nyomkodják. A többség azonban...

Q - ...azonnal elalszik, amint leül a metrón, aztán a megfelelő megállónál felébred és leszáll.
A - Tényleg rengetegen alszanak a metrón/vonaton. A megfelelő megállónál felébredésnek szerintem csak annyi a trükkje, hogy minden megállónál felébrednek egy pillanatra és megnézik a táblát. Mi is sokszor aludtunk egyébként közlekedési eszközön, és szerintem egy pár hét alatt tökélyre fejlesztettük volna ezt a képességet.

Q - A japánok nagyon rosszul tudnak angolul, illetve idegen nyelveken.
A - Igen, általában ezt tapasztaltuk. Az interneten nagy népszerűségnek örvendő engrish feliratok is nagy gyakorisággal fordulnak elő. Ugyebár az összes metrómegállónak, vonatállomásnak latin betűkkel is ki van írva a neve, továbbá a figyelmeztető felírásokat, használati útmutatókat, felszólításokat is kiírják angolul, de pár példaszerűtől eltekintve mindegyik vicc tárgya lehet egy angolul értő külföldinek. A kedvencem talán az egyik pizzázó étlapján szereplő "tomato source", amit következetesen félreírtak (erről sajnos pont nincs kép), de számos példát tudnék hozni.
A bennszülöttekkel való kommunikáció is érdekes: mi úgy mentünk ki, hogy alkalmazni szerettük volna a nyelvtudásunkat, amikor csak lehetett. De a legtöbb információpultos, szállodai recepciós és bolti eladó még akkor is a maga tört angol-mutogatós keveréknyelvével válaszolt, miután én többször is japánul kérdeztem vagy mondtam valamit. Úgy tapasztaltam, hogy ha kapásból nyelvtanilag hibátlan, gyors mondatokkal támadom le őket, akkor el tudtam kerülni a "gaijin communication module" betöltődését, és így hajlandóak voltak japánul beszélni velem.
A "nihongo ga jouzu desu ne" kevésszer került elő, pl. akkor, amikor egy idősebb fószerrel beszélgettünk el a Tokyo Towerben. Amikor megtudta, hogy Hungary-ból jövünk, szó szerint leesett az álla.
Általában elég jól elboldogultam a nyelvtudásommal, jobban, mint előzetesen reméltem. Az egyik boltos még azt is megkérdezte Akihabarában, hogy mi a japán lakcímem, amikor ott vásároltunk.

Q - A japán tévében hihetetlenül elborult hülyeségek mennek.
A - Ez így van. Kedvenceink a nyelvtanítós műsorok ("This is dog territory! You can't enter here, you cat."), a valóságsó-szerű ki-jön-össze-kivel műsor voltak, na meg az, ahol a műsorvezetők egymást szívatták, pl. a hason fekvű ürge nadrágját lehúzták, a feneke fölé pozícionáltak egy lyukas tölcsért, majd elindítottak a tölcsérben egy búgócsigát. Vagy csak simán hagymát reszeltek a fejére.
Volt persze egy csomó ismeretterjesztő műsor is, na meg világ- és természetjáró műsorok is.
Általában jellemző, hogy mindig része a stábnak egy fiatal, csinos nő, aki mindenre rácsodálkozik. Továbbá azt hinné az ember, hogy Japán ugyebár a csúcstechnika országa, így a tévében is minden szupermodern - ehelyett kartonpapír táblákat mutogatnak fel, amin nagy színes feliratok illusztrálják a lényeget, és a műsorvezető színes fecniket ragasztgat fel vagy tépeget le ott, ahol épp tart a magyarázatban. A riportoknál mindig látszik alul egy kis keretben a stúdióvendégek feje, hogy éppen hogyan reagálnak a látottakra.
Amúgy két nagy botrány volt Japánban, amíg ott voltunk: az egyik, hogy hirtelen lemondott a miniszterelnök, belpolitikai válságot és hatalmi harcokat robbantva ki, a másik, hogy két orosz szumós állítólag marihuánát szívott. Találjátok ki, hogy melyik foglalkoztatta jobban a médiát.

Már ennyit írtam, és még mindig nem esett szó arról az elsődleges benyomásról, amely azonnal homlokon vágott minket, amint leszálltunk a repülőről és végig alapjaiban határozta meg a közérzetünket:

a meleg.

Rettenetes, elviselhetetlen, gatyarohasztó, herefonnyasztó, dögletes, párás pálmaházi meleg.

Nem tudom, mennyi volt a páratartalom, de amint kiléptünk a légkondícionált helységből, folyni kezdett rólunk a víz, és ez addig így volt, amíg este vissza nem értünk a szállodába. Van egy képem, ami az egyik legdurvább nap utáni pólómat mutatja, rajta a három réteg sóval.
És ami a legfurcsább, hogy ők bírják. A vasúti forgalomirányító tag egész nap ott áll a forró peronon, és nem izzad. Nem tudom, hogy csinálják.

Még szerencse, hogy minden második sarkon vannak italautomaták, amikből máshol nem ismert márkájú hideg üdítőket lehet szerezni. Legalább 3000 yent költöttem ilyenekre, de ezek nélkül meghaltam volna, hiába töltöttem fel reggelenként a kulacsaimat. Egy-két márkát, mint pl. az érdekes nevű Pocari Sweat vagy Calpis (próbáljátok angolosan kiejteni) egészen megkedveltem. A fakéregízű teákat kevésbé.

A tömegközlekedés sokkal hatékonyabb és nem sokkal drágább, mint itthon.
Minden metró- vagy vonatállomás úgy van kiépítve, hogy még kint, a beléptetőkapuk előtt kell megvenni a jegyet az automatákból - kint van egy térkép, hogy melyik állomásra mennyi a viteldíj, az alapján kell megvenni a jegyet. Az automaták természetesen papírpénzt is elfogadnak. Ezután meg kell etetni a jegyet a beléptetőkapuval, és be/le/fel lehet menni az állomásra. Ezután addig és annyiszor lehet menni, ameddig és amennyiszer akarsz, feltéve, hogy a viteldíjnak megfelelő területen belül maradsz. A célállomáson aztán megint csak meg kell etetni a jegyet az automatával, és ha elég volt a pénz, akkor kienged, ha nem, akkor a különbözetet egy másik automatánál le kell rendezni. Javasolták nekem az úgynevezett mongol módszert, ami abból áll, hogy a legolcsóbb gyerekjegyet kell megvenni, és azzal már tkp. tetszőleges állomásig lehet utazni, a kijáratnál pedig a Gaijin Smash módszerét alkalmazza az ember, azaz úgy tesz, mintha buta külföldi lenne, aki nem ért semmit. Mi azért általában becsületesek voltunk, én csak egyszer alkalmaztam ezt a módszert.

Mi külföldi turistaként váltottunk Japan Rail Passt, így a vonatokon más volt az eljárás. Ez egy olyan bérlet, ami az összes helyi JR (régebben ez volt az állami vasúttársaság, még mindig a legnagyobb) járatra és a Nozomi kivételével a Shinkansenekre is érvényes, itthon kellett kifizetni és ott lehetett kiváltani. Ezt a passt a személyzetes kapunál felmutatva lehetett ki-be menni az állomásokon. A Shinkansenre külön helyjegyet is kellett foglalni, de azért nem kellett külön fizetni.

A Shinkansen egyébként rászolgál a hírére. "Hegyek között, völgyek között zakatol a vonat", mondja a nóta, de ebben az esetben a hegyeket átfúrták, a völgyekbe hidakat építettek, és a vonat tökéletesen hangszigetelt. A Shinkansen a távolsági közlekedés szerepét tölti be Japánban, és mint ilyen, teljesen független a helyi járatoktól. A városokon belül megemelt pályán halad, nincsenek szintbeli kereszteződések, ezek és az enyhe ívű pályák miatt tudja tartani a majd 300 km/h-s átlagsebességét. Belülről abszolút nem tűnik ennyinek, de tényleg megteszi a több mint 500 km-es Tokió-Kiotó távolságot két és fél óra alatt. A normális járatok állomásai - bár magyar szemmel nézve hihetetlenül tiszták és rendezettek - kicsit azért elhasználtabbak, lelakottabbnak tűnnek, a Shinkansen állomásai ehhez képest még sokkal tisztábbak és szebbek. Az egész rendszer nagyon pontos, egyszer volt egy 3 perces késés, amikor épp zuhogott az eső.

Tájékozódni elsőre kicsit nehéz volt, a legnagyobb nehézséget a bonyolult aluljáró-komplexumok jelentették. Abban kell gondolkodni, hogy egy nagyobb állomásról 8-10 vonal indul, mindegyik külön vágánypárról, ehhez kapcsolódnak még a földalattik és az esetleges helyi magánvasutak állomásai, na meg a föld alatti bevásárló aluljárók. Ilyen 10-15 Deák tér vagy Lehel tér méretű labirintusokat kell elképzelni.

Az is szokatlan volt, hogy nem három metróvonal van, hanem 10-nél több, amik spagettiként kígyózzák keresztül-kasul a várost. Elsőre riasztó volt a tokiói metrótérképet szemlélni, és Ószakában is sikerült jól eltévedni a szálloda felé menet.



Szóval, ismétlésként:

Azért mentünk Japánba, hogy Megismerjük Az Országot, Amelyről Annyit Olvastunk, És Belekóstoljunk Az Ígéret FöldjébeTM. Ennek megfelelően meglehetősen magasak voltak az elvárásaink, de (legalábbis nálam biztosan) az ország bőven teljesítette ezeket az elvárásokat és összességében nagyon kellemes helynek bizonyult. Az is nagyon hamar nyilvánvalóvá vált, hogy 10 nap még a felszín karcolgatásához is kevés lesz. Kiotóban és Tokióban is heteket el lehetne tölteni, hogy csak a leghíresebb látnivalókat nézzük meg, ehhez képest volt másfél illetve két napunk. Így sok minden kimaradt, amit meg szerettünk volna nézni, illetve megnézhettünk volna, ha épp nem vagyunk eltévedve.
Szívesen kipróbálnám ezek után, hogy milyen hosszabban Japánban élni, bár ott élő ismerősöm erősködött, hogy egy-két év alatt az ország rosszabbik arcát is alaposan megismerhetném, vagy másképpen, úgy ott élni nem is annyira kellemes, hogy az embernek magának kell megteremteni az egzisztenciáját.

Olyan típusú túrán voltunk, ahol a repülőjegyet, a szállodákat és a rail passt az utazási iroda foglalta le, de ezen kívül minden szabad volt. Illetve volt egy egy napos szervezett kirándulásunk is, de azt a tapasztalatok fényében nem ajánlanám, hacsak nem a hecc kedvéért. Egyébként ez a fajta utazás előnyös azoknak, akik túlélik, ha maguknak kell beosztaniuk az idejüket és a pénzüket, valamint rendelkeznek némi talpraesettséggel és tájékozódási képességgel. Ha az utóbbi kettőből sok van és került a levesbe némi rámenősség is, akkor a japán nyelvtudás sem szükséges, de ha van, az mindenképpen sokat segít. Legközelebb - hahaha - talán úgy fogok menni, hogy mindent magam szervezek, így talán olcsóbban ki lehet jönni.

Tehát ott kezdődött a dolog, hogy repülővel mentünk. Én korábbi utam tapasztalataiból okulva, valamint a sok állomásból kiindulva úgy pakoltam, hogy minél mobilisabb legyek, azaz egy kis és egy közepes hátizsákot vittem, minél kevesebb ruhával. Ha olyan puccos hotelekben száll meg az ember, mint mi, akkor még fogkefét és hasonló szarságokat sem kell vinni, mert úgyis lesz. Mindenki rohadt nagy atombiztos Samsonite kufferekkel utazik repülőn, hogy mi van, ha kinyitják, de szerintem felesleges, mert a feladott csomagba úgysem tesz az ember értéket, és ha meg kinyitják, legfeljebb meglátják az alsógatyáimat. Amúgy nem is nyomódott meg a hátizsákom, szerintem felülre tették a rakodók.

A Finnair "ilyen olcsó többé soha nem lesz" jellegű akciójával mentünk (illetékkel együtt összesen 150k-ért, oda-vissza!), ennek megfelelően Helsinkiben volt az átszállás. Odafelé egy kis vacak Airbus 310-essel mentünk, az út egyetlen érdekessége az Actioncam-szerű kamerakép volt felszállás és leszállás közben. A finn stewardessek csúnyák voltak.

Helsinkiben hideg volt, és öt órát kellett várni. Japánba ezzel az MD-11-es géppel mentünk. Mint látható, Finnország a Múminok hazája. Láthatólag a japán utasok kedvéért itt már japán stewardessek (illetve egy férfi steward) is voltak, továbbá mindent bemondtak japánul, finnül, svédül (tudvalevőleg hivatalos nyelv náluk), angolul és valami egyéb nyelven is. A 10 órás repülőút borzasztóan hosszú. Ez az állítás triviálisan hangzik, de végigülni kevésbé triviális. Az út nagy részén éjszaka volt, hiszen estefelé indultunk és másnap (ottani idő szerinti) délelőtt érkeztünk meg, de én nem nagyon tudtam aludni az erős zaj miatt. Adtak útközben filmeket, többek között a Big Bang Theory első részét, a Nim's Island c. új Jodie Fosteres, dagadt kislányos romantikus vackot, egy japán földrengéses-kutyás-nyálas filmet, és még valamit, amire a félkóma miatt nem tudok visszaemlékezni.
Ószakába, pontosabban a Kansai nemzetközi reptérre érkeztünk, ami a tenger közepére épült, egy mesterséges szigetre. Ennek megfelelően érdekes a volt a leszállás, a víz egyre közelebb és közelebb jön, aztán hirtelen alattunk van a leszállópálya és már le is szálltunk. A reptér egyébként sokkal nagyobb, mint Ferihegy (Helsinki kb. akkorának tűnt). A beléptetés egészen fasiszta módszerekkel történik: már a gépen kitöltettek velünk két kis cetlit, az egyiken a ki- és belépés adatait, szálloda címét, anyja és macskája nevét, a másikon a behozott, elvámolandó árukat kellett feltüntetni. Épp csak a "Találkozott-e Ön Oszamával az elmúlt három hónapban? Ha nem, mikor?" jellegű kérdőív hiányzott, de ettől még a japánok is részt vesznek az össznépi terror-pánikban, a reptéren és az egész országban feliratok hirdetik a speciális készültséget. A beléptető terminálban először hőkamerával szűrik ki a fertőző betegeket és az élőhalottakat, utána pedig lefényképeznek és ujjlenyomatot vesznek. Szerencsére billogot nem kaptunk a fülünkbe, de épp csak az hiányzott.

Miután kicsodálkoztuk magunkat a reptéren (valamint kétségbeesve bizonygattuk, hogy ez a meleg biztosan csak valami helyi jelenség a felszálló gépek miatt, máshol hidegebb lesz), megkerestük a transzferbuszt, merthogy az útitervünkben az szerepelt, hogy az majd a szállodánkhoz közeli másik hotelhoz visz. Valamiért azt hittük, hogy ennek az ára ki volt fizetve, de az ottani információs néni finoman közölte, hogy dokument jeszty? nem? akkor tessék megvenni a jegyet az automatából. Utólag persze könnyű okosnak lenni, de mehettünk volna JR vonattal is, arra még a rail pass is érvényes lett volna.

Ahogy a busz egy órán keresztül ment a part menti hatalmas raktárak, daruk, olajtartályok mellett, el lehetett gondolkodni azon, hogy Japán miért is ipari nagyhatalom. Utána a városban éreztem először azt, hogy mennyire zsúfolt minden európai szemmel: a házak nagyon egymásra vannak épülve, modernebbek és lepukkantak váltakozva, közöttük a gyorsforgalmi utak három szinten egymásba kígyózó betoncsíkjaival. A megérkezés után érkezett az első sokk: hol a fenében vagyunk, és merre is kéne mennünk? Légvonalban nem lehetett messze a szállodánk 500 méternél, mégis, egy nap alatt sem sikerül megtalálnunk az ideális útvonalat. Ez különben a JR Osaka állomás környéke, de van ott még egy másik állomás is melléépülve, valamint egy csomó magasépület, amik között/alatt bevásárlóközpont jellegű aluljárókban lehet közlekedni.

Itt egy kép, ami a zsúfoltságot / hangulatot próbálja érzékeltetni. Összességében Ószaka kevésbé tetszett, legalábbis kevésbé tűnt élhető városnak.

Pár kép a várról, ami kb. az egyetlen nevezetesség volt a városban, amit meg tudtunk nézni, a tévelygésünk miatt:
(Egy közbevetés a fényképekről: minden ellenfényben volt. Ezért van, hogy az ég sokszor beégett, és úgy általában rosszak a fények a képeken. Na meg azért, mert egy igazi őstehetség kezelte a gépet, sokszáz éves tapasztalattal.)
Várárok
Kastély, távolról - amúgy betonból építették újjá a 2. vh. után, múzeum üzemel benne.
Kastély, kicsit közelebbről
Kastély, még közelebbről
Látkép a kastélyból - elvileg körbefotóztam, de még nem volt érkezésem összefűzni a panorámát.
Ez is

Másnap pedig átmentünk Hiroshimába.

Búcsúzóul íme még két videó:
Kabócák - ugye azt képzeli az ember, hogy a meleg és a nagyvárosi nyüzsgés ellen a parkokba lehet behúzódni, ahol csend van. Egy fenét. Ott vannak ezek a semik/higurashik/hogy a fenébe hívják őket, amik irdatlan hangerővel zizegnek mindenhol, ahol összefüggő zöld terület van. Ez a felvétel Tokióban készült a Meiji szentély parkjában, az igazi hangerőt úgy kell elképzelni, mint amikor a körfűrészes brigád nekiáll bontani a vasállványzatot.
Ez pedig egy rövid részlet a buszos idegenvezető monológjából. Ezt képzeljétek el órákon keresztül. Én azt szeretem hinni magamról, hogy értek angolul, de ezzel voltak gondjaim. A legidegesítőbb az volt, hogy a poénjait is igyekezett a külföldiekre beállítani ("I do not say, I rove you, to my wife, because it is embarrassing. If I say, I rove you, to my wife, they plobabry put me in mental hospital, it so rare in Japan. However, I say I rove you to my wife's mother many times."), de mivel többségében oroszok, spanyolok és más abomi-nációk képviselői voltak jelen, a poénok besültek.


Ott tartottam, hogy Osakát elhagyva átmentünk Hiroshimába.

Itt, a Shinkansen-út kapcsán kell megemlékezni Japánnak arról a jellegzetességéről, ami amúgy is mindig előkerül, ha ha három mondatnál több szó esik az országról, de mi most a saját szemünkkel láthattuk a vonatablakból: Japán borzasztó hegyes ország, a területének legalább kétharmada lakatlan hegyvidék. Ebből következik, hogy az irdatlan népességének a maradék helyre, arra a néhány síkságra és a hegyek közti medencékbe, völgyekbe kell bezsúfolódnia. Ennek megfelelően nem is láttunk olyan végtelenül elnyúló alföldeket, amilyeneket nálunk láthat az utazó az összehasonlíthatatlanul kényelmetlenebb vonat ablakából. Illetve meglehet, hogy északon, vagy Hokkaidoban vannak még nagyobb, egybefüggő mezőgazdasági területek, de az biztos, hogy a csendes-óceáni partszakasz erősen iparosodott részein minden talpalatnyi helyet beépítettek. A látkép is ennek az előzetes elképzelésnek felelt meg: az alagutakból kiérkezve hegyeket láttunk, a hegyek lábánál házcsoportokat, a sínek és a házak közötti pár száz méteres területeken pedig rizs- vagy egyéb-földeket. A temetők jellegzetesek: a sírok obeliszkre emlékeztetnek, és a hegyoldalakon csoportosulnak.
A városok felé közeledve pedig az elővárosi lakóövezetek válnak uralkodóvá, több tucat kilométeren át.

Kép a vonatablakból

Hiroshimáról mindenkinek az atombomba jut eszébe először, szerencsére a városban a kifejezetten erre emlékeztető Béke-parkon kívül semmi nem utal arra, hogy a háború után a hamuból építettek újra mindent. Elegáns, magas házak, széles utcák, jól áttekinthető városszerkezet jellemzi. Szellősebb, élhetőbb városnak is tűnt, mint Osaka, szívesen laknék ott, mert kisebb, nyugodtabb hely, de mégis elég nagy ahhoz, hogy minden meglegyen. A városban sétálgatva tűnt fel először az, amit aztán később is mindenhol láttunk: a járdákon jellegzetes sárga érdes csík jelzi az utat a vakok számára. Ez még a külsőbb övezetekben is megvan.
Hiroshima amúgy nem nagy, gyalogosan is bejárható egy nap alatt, de a városi villamos- és busz-hálózatot is használhatja az, akinek sok pénze, de kevés ideje van.

Városi látkép, a pályaudvartól nyugatra, a folyón átkelés közben. - itt látható annak a szigetnek a csúcsa, amin a belváros fekszik.

A szállodánk a pályaudvar közelében volt, innen egy körsétát tettünk, ami a Shukkeien nevű parkot, a kastélyt és az atombomba-emlékkomplexumot érintette, majd este a belvároson keresztül értünk vissza a pályaudvarhoz.
A Shukkeient mindenkinek ajánlom, aki arra jár, mert nagyon szép, a japán kertek remek példánya, ahhoz a típushoz tartozik, ahol körbe lehet sétálni a központi tó körüli ösvényen, és minden pontból más, de egyformán harmonikus, megnyugtató és gyönyörű látvány tárul a látogató elé.

Képek a parkból
1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14
Ejtőző teknős
Valamilyen rovar levedlett páncélja egy cseresznyefán - szerintem ezek keltik azt a zajt, amiről már megemlékeztem.

Villamos a hiroshimai utcán

Innen mentünk tovább nyugat elé a kastélyba. Az eredetileg fából épült kastélyt a bomba lökéshulláma szó szerint elfújta, a háború után építették újjá betonból. Kívülről persze úgy néz ki, mintha igazi lenne.

Várárok, háttérben a modern város
Kastély, közelről
Érdekes ruhájú lány
Kastély, még közelebbről
Látkép felülről - bent múzeum van, ami a város történetét mutatja be. Fényképezni természetesen nem lehetett.
Látkép felülről, 45°-kal arrébb
A rekonstruált déli kapu
A kastély dél felől nézve

Innen sétáltunk át az atombomba-dómhoz, ami kb. 1 km-re délre van a kastélytól. Eredetileg egy ipari kiállítási csarnok volt, de mivel majdnem pontosan a tűzgömb középpontja alatt volt, meghagyták mementónak.

Atombomba-dóm
Ugyanaz, délebbről, egy hídról - Látható, hogy szinte eltörpül az azóta emelt épületek mellett. A kép szélén látható híd volt egyébként a kijelölt célpont.
A gyermekek emlékműve a Béke-parkban - igazi bravúr volt olyan pillanatot találni, ahol nem volt a képben három teljes turistacsoport.
Egyébként egyszerre két diákzenekar is próbált a park különböző pontjain.
A dóm a park széléről
Az atombomba-múzeum modern épülete
Lámpások a park emléktaván. A háttérben a dóm
A tavat úgy alakították ki, hogy az emlék-ív közepén át a dómra lehessen látni
Kép a föld alatti emlékcsarnokból - egy másodperces felvétel, letámasztott géppel
Origami a múzeumhoz vezető téren
A múzeumban felépítették a kupola mását
Szökőkút a múzeum déli oldalán

Kevésbé nyomasztó képek is készültek azért Hiroshimában:

Rossz éjszakai felvétel a belvárosról, a folyóparton
Éjszakai kép a szálloda ablakából
Ott-tartózkodásunk állandó örömforrásai, a multidimenziós, kvantumgravitációs téridőreduktorral is felszerelt vécék voltak
Egy példa az országot ellepő engrish-jelenségből - vajh mi lehet az a bizonyos másik cél?

Másnap Miyajimát látogattuk meg.
Miyajima egy sziget Hiroshima közelében, kb. fél órás vonatút és egy 10 perces komp-út visz ki. Évszázadok óta Japán egyik legszentebb pontjának számít, ennek megfelelően egymást érik rajta a világörökség részét képező szentélyek és templomok. Mintegy 100 évvel ezelőttig megszületni és meghalni is tilos volt rajta, így nőket sem engedtek a szigetre lépni. A sziget legfőbb nevezetessége a vízben álló vörös torii, azaz kapu, amit biztos láttatok már képeslapon, és szerintem meg fogtok unni, mire a képeim végére értek. A szigeten szabadon kószálnak a szarvasok, amint az látható lesz.

Szerencsére a Rail Passunk érvényes volt a kompra
Ilyen komppal mentünk át a szigetre, a háttérben már sejthető a híres kapu
A távolban Hiroshima kikötője
A kapu max. zoommal, mögötte a lábakon álló szentély
Láthatár nyugat felé
Miyajima domborzata és vizei
A torii közelebbről
Még közelebbről
Más szögből
Háttérben a hegyek
A szigeten szabadon kószálnak a szarvasok és egyéb egzotikus állatfajták
Beszóltál?
A parti sétány a szentély felé
Őrült tanuki-szobor egy ryokan előtt
Torii, a partról, ezúttal oldalról
Dettó
Látkép a sétánnyal, a háttérben az ötszintes pagoda
This is deer territory. You can't enter, you human!
Tényleg a vízben áll
Közöny
Háttérben a túlpart
Az Itsukushima-szentély, Miyajima hegyeivel
A szentély, turistákkal
A szentély, vízben
Kőlámpás
Háttérben az ötszintes pagoda
Bronzlámpás és torii a mólóról
Miyajimai utcakép
Kisebb szentély
Kis szentély, kövekkel

A fő Itsukushima-szentélytől nyugatra van egy akvárium, tengeri halakkal, rájákkal és egyebekkel, de szerintem kihagyható.
A közelében lévő ősparkban viszont érdemes egy sétát tenni:
Ezért
Vagy ezért
Nagyon hangulatos...
...és kellemes hely
Utcarészlet visszafelé
Látkép a pagodával
A túlpart
Vízesés és lépcsősor felfelé menet
Lépcsők, a Daisho-in bejárata
Ez a Daisho-in egy templomegyüttes, ami a hegy oldalában bújik meg. Legalább 10 kisebb-nagyobb buddhista templom van itt egy rakáson, és a közöttük lévő lépcsős utacskák is nagyon érdekesek, mivel tele vannak Buddha-szobrokkal

Védelmező szobor a bejárati kapunál
"tele vannak Buddha-szobrokkal"
Ez a nagyobbak közül való
Hangulatos kert a templomok között
Honnan tudják, hogy mikor melyikhez kell imádkozni?
Ez csak néhány a Daisho-in templomai közül
Rálátás az ötszintes pagodára és az Ezer Tatamis Csarnokra, amit Toyotomi Hideyoshi építtetett 1587-ben, tudtommal nem pusztult el azóta, ez az eredeti. Az ezer tatami a méretére utal. Egy tatami 90×180 cm, a csarnokban csak kb. 450 fér el valójában.
Ezek a dögök kergettek minket az őrületbe

Innen fel lehetett menni a Misen-hegyre egy drótkötélpályán:
Visszanézve - tériszonyosoknak nem ajánlott
Közel az állomás - ez még csak a fele út, van egy másik pálya még feljebb
Kilátás a középső állomásról
Kilátás a felső állomásról - ez az egyik kedvenc képem egyébként, onnan nevezetes, hogy itt telt be az első SD-kártya. Itt volt a legmelegebb is.
Kilátás a felső állomásról 2
Kilátás a felső állomásról 3
Kilátás a felső állomásról 4 - a csúcsra már nem volt időnk felmenni
Kilátás a felső állomásról 5
A drótkötélpályát meghajtó gépezet
Út visszafelé - szerencsére voltak oszlopok, amik tartották a pályát, ha ritkán is
Hangulatos vízesés visszafelé
Egy szentély kertje
A túlpart - fogalmam sincs, mi az a fehér épület a háttérben
Közeledve az ötszintes pagodához
Rálátás a lakóházakra
A pagoda közelről - belül amúgy üres, nem lehet bemenni
Az Ezer Tatamis Csarnok belülről - jó nagy, tényleg impresszív, de jórészt üres.
Arrafelé voltunk fenn
Utcarészlet
Bevásárlóutca, aka Tourist Trap Street
Ez már a kompállomásról visszafelé nézve
A pagoda és a csarnok a kompról
Apálykor ki lehet menni a kapuhoz, ezt sokan meg is tették
Ilyenkor zöld trutyi veszi körbe a kaput
Hajó és kapu
Búcsúpillantás Miyajimára




A változatosság kedvéért írok is mindjárt valami olyasmiről, ami talán sokakat érdekelhet:

a japán kaja.

Én mindent szerettem volna kipróbálni, útitársam - nevezzük A.-nak, reméljük, nem olvassa ezt - viszont azzal az ürüggyel, hogy utálja a halat, semmi helyi dolgot nem volt hajlandó fogyasztani, csakis McDonalds-ba és hasonló istenkáromló helyeken volt hajlandó enni. Ez egy olyan dolog, amit máig nem vagyok képes feldolgozni, de mindegy.

Akkor lássuk sorban, hogy mit ettem odaát.

- Még Osakában, este a szálloda felé menet már borzasztó éhes voltam, így amikor az állomás melletti aluljáró-rengetegben megláttam egy kis kajáldát, ahol mindenféléket sütögettek, rögtön rendeltem is egy okonomiyakit, illetve rögtön kettőt. Az okonomiyaki palacsintaszerű tésztával egybesütött aprított zöldségeket és ki tudja még mit jelent, ami végül nyakon van öntve szójaszósszal és még valamivel, aminek az azonosítására nem vállalkozom. Finom volt, és laktató, a két jó nagy adaggal jól is laktam. Kép nincs róla. Ekkor még meglehetősen ügyetlenül kezeltem az evőpálcikát, így épphogy csak sikerült megenni. A két kajáldás tag diszkréten visszafojtotta a röhögést, de szerintem még az unokáiknak is erről fognak mesélni.

- Hiroshimában az állomás mellett volt egy gyorsétterem-jellegű hely, ahol főleg udont árultak, de én valami olyasmit ettem, ami egy tál rizs volt, rajta kimchivel és sonkával. Itt a szükség rákényszerített, hogy kikísérletezzem a rizs pálcikával való elfogyasztásának módozatát. Japánban a hófehér, tiszta rizs az étkezések nélkülözhetetlen része, és nem olyan pergős, mint nálunk, sokkal ragadósabbra főzik, ezért is lehet megenni pálcikával. Elárulom, hogy nem szemenként szedik fel.

- Miyajimán először is vettem az egyik bevásárlóutcai árustól egy valamit, aminek nem tudom a nevét, hengeres tésztaféleségbe volt beledolgozva hal, rák, meg még valami és ez kisütve olajon. Nem tudom, mi volt, de finom volt. Aztán egy étterembe betérve ettem egy azt hiszem Inari-zushi-nak nevezett dolgot. Ez abból áll, hogy sushi-rizsgombócok vannak beletöltve kis sült tofuból készült zacskókba. Elég finom volt.

- Kiotóban a régies hangulatú Gion-negyedben sétágatva betértem egy eredetinek álcázott étterembe, ahova egy eredetinek álcázott néni hívogatta be a vendégeket. Itt ettem egy eredetinek álcázott tempura szettet. Ez tényleg nagyon autentikusnak tűnt, a tálalás módjával és mindennel együtt: mindent külön kis mázas csészékben hoztak ki, a pálcikáknak külön kis porcelán támasztékot, a szakét ízléses nyakas edényben, hozzá lapos csészével stb. Az ára viszont nem volt álcázva, az nagyon is autentikus volt, összesen több, mint 5000 yent fizettem.

- Narában a látnivalók megnézése után betértem egy sushi-étterembe, és rendeltem egy menüt. Itt nem kis derültséget okoztam a szakácsnak és a mellettem ülő bennszülöttnek, amikor nem tudtam, hogy a szójaszószt ki kell önteni az erre fenntartott tálkába és abba kell mártani a sushit elfogyasztás előtt. A pálcikakezelésemen is jót röhögtek. Jogosan, mert csak utána jöttem rá, hogy ők hogy csinálják, és hogy valóban természetesebb és egyszerűbb úgy. Maga a sushi finom volt.

- Tokióban a szállásunkhoz közeli Shinjuku-állomás melletti curry-gyorskajáldába tértem be. Az volt az elvem, hogy ott egyek, ahol a japánok is esznek, tehát ne a tourist trap-helyeken, ennek megfelelően ez is mindig tele volt helyiekkel. A curry ugyebár indiai eredetű étel, de a japánok a saját képükre formálták és beépítették a saját étrendjükbe. Ott karé-nak hívják. A szósz jóval sűrűbb volt, mint amit itthon ettem egyszer, nem tartalmazott répát, krumplit és egyebeket (bár láttam olyat is másoknál), és legfőképpen sokkal durvább volt a fűszerezése. Az étlapon többféle fűszerezési szint közül lehetett választani: a "mild" volt a gyerekeknek ajánlva, a "base price" a "kicsit erősebb, mint a szokásos bolti curryk", onnantól pedig számozva voltak a szintek. Level 1: "egy kis plusz", level 2: "meglehetősen erős", level 3: "igazán erős", level 4: "not for the faint hearted", level 5: "csak saját felelősségre, gondoljon a következményekre", level 6-10: "only for those who have eaten a full course of level 5. One level increase at a time."
El nem tudom képzelni, az utóbbiak milyenek lehetnek. Én egy level 3 sima beef curryt és egy level 2 seafood curryt ettem ott, mindkettőtől összefolyt taknyom-nyálam.

- A Fuji tetején kipróbáltam a takoyakit egy utcai árusnál, ez valami tésztaféle izéből formált golyócskákat jelent, amibe polip-darabokat sütnek. Finom volt, bár nem értem, hogy hogy került polip a Fuji tetejére.

- Azon a bizonyos Fujis túrán kaptunk egy japán stílusú ebédet, így nézett ki.

- Meglátogattuk a főnököm egy ottani ismerősét, ő meghívott ebédelni, ott egy hideg tésztából és tempurából álló fogást ettem.

- Végül Nagoyában kipróbáltam a yakinikut, ami azt jelenti, hogy kiadnak egy kis tál nyers húst valamilyen brutális pácban, valamint egy gázfőzőt, és a vevő magának sütheti meg a húst. Az első adag valamilyen marhahús volt, az nagyon finom volt, a második - pedig az étlapon ajánlottként szerepelt - valami rágós, hártyás vacak volt, amit alig bírtam megenni.



A Kyotoi és Narai képek következnek.

Mindkettő volt Japán fővárosa, Nara 710-től 794-ig, Kyoto 794-től egészen 1868-ig, a Meiji-restaurációig. Az utóbbi máig őrzi az akkori kínai főváros által ihletett négyzetrácsos utcaszerkezetet. Ennek megfelelően mindkettő tele van templomokkal, szentélyekkel és az ősi japán kultúra emlékeivel. A világháborús pusztítást is nagyrészt megúszták, így Kyotoban a hagyományos, háború előtti építészetre is találni példát.
Azt azért meg kell említeni, hogy a fa mint építőanyag és a fáklyák mint fényforrások együttes használata (időszakos földrengésekkel valamint belháborúkkal kombinálva) azt eredményezte, hogy Japán ősi épületeinek nagy része többször is leégett. Csendben újjáépítették őket, és úgy tettek, mintha mi sem történt volna. Néha még tűzvész sem kell, ha az épület túl rossz állapotba kerül, lebontják, és az eredeti specifikációknak megfelelően újjáépítik. Ezt "renoválásnak" nevezik. Ellenpélda is akad azért: a Higashi-Honganji templom óriási faépületét úgy újítják fel, hogy egy óriási fehér könnyűszerkezetes csarnokot húztak fel fölé a tető javításának idejére.

Kiotó régről örökölt városszerkezete azt is jelenti, hogy a látnivalók leginkább az ősi városmag szélén, a hegyek lábain helyezkednek el, jól szétszórva. Több tucat megtekintésre méltó hely van Kyotoban, a végigjárásukra hetek kellenének. Nekünk effektíve másfél napunk volt, így a végül megnézett látnivalók listája igencsak rövid.

A közlekedés könnyen áttekinthető az egymást derékszögben metsző utcák miatt...

...bár az automaták először megijesztettek minket. - be kell dobni a pénzt, utána gyulladnak fel a lehetséges viteldíjak gombjai.
Jelző a buszmegállóban: hol jár a következő busz

Gyalogosan nem célszerű közlekedni Kyotoban, ha kevés ideje van az embernek.

A Nijo- azaz második utcai kastély - a sógunok Kyotoi lakhelye, itt írta alá az utolsó sógun a lemondási nyilatkozatot. Bent díszes és sötét termek sorakoznak, amiket a híres fülemüle-padló vesz körül. Fényképezni természetesen tilos volt.
Kép a Nijo-jo parkjából
Rálátás a kastélyra, háttérben a hegyekkel - ez asszem a Honmaru nevű rész, a belső várárkon belül.
A belső várárok, háttérben a modern város, felül a világító ég
Ilyen ajtók vannak a Tozai vonal állomásain - ez a japán közlekedési eszközök csodálatos jellegzetessége: úgy állnak meg az állomáson, hogy az ajtók mindig az előre meghatározott helyeken nyílnak ki. A peronra fel is van festve, hogy hol kell sorban állni.
Sétány a császári parkban - a park irdatlan nagy, két metrómegálló között egy teljes blokkot elfoglal.
A palota fala a parkon belül, háttérben a 大 jellel, amit a bon ünnepségen ki szoktak világítani - a palotába nem tudtunk bemenni, mert fix időpontokban volt a vezetés.
Kilátás a Kyoto Towerből ÉNy felé - a ronda nagy lakótelepek és irodaházak között üdítő folt a Nishi-Honganji templomegyüttese középen balra. A kép másik szélén a Higashi-Honganji
Kilátás délre, előtérben az állomás üvegépülete
Kilátás keletre, épp jön a vonat
Kilátás északra - a széles út a Karasuma-dori, aminek mentén jár a metró, a nagy fehér izé a csarnok, amiről beszéltem.
Régies háztömbök a lakótelepek között
Ott voltunk fent
Csavargás a kis utcácskákban - mint látható, vannak biciklisták, nem csak ezzel az eggyel találkoztunk.
Szűk utca - a földrengésveszély miatt a levegőben vezetik a drótokat
A fehér csarnok régi templomot rejt
Holló a Shosei-en kertben
Tó ugyanott
Ugyanaz a tó, csak más szögből
A várost átszelő patakok egyike
Nem túl impresszív kép egy hosszú faépületről, ami annál impresszívebb belülről: a Sanjusangendo nevű csarnokban Ezerkezű Kannon istenség 1000 db közel egyforma, embermagasságú szobra áll tömött sorokban, előttük pedig egyéb védő- és támadóistenségek sorakoznak. Találjátok ki, mi volt kiírva a fényképezéssel kapcsolatban (na meg sötét is volt).
Utca a Gion-negyedből, régies házakkal
Még régiesebb házakkal
Bizonyíték az elviselhetetlen melegre - a pólóm, rajta egy kiló kiizzadt sóval.
Automata, ami nyakkendőt és SD-kártyát árul
Az Arany Pavilon, Kyoto leghíresebb temploma
Megkértek minket, hogy fotózzuk le őket az ő gépeikkel, tapló módon az enyémmel is csináltam egyet
Park, ezúttal iskoláslányok nélkül

Innentől már a Narában készült képek következnek. Nara keleti fele egyetlen összefüggő park, illetve erdő, amelyben szabadon kószálnak a szelíd turisták és szarvasok. Az utóbbiak nem is annyira szelídek, de majd meglátjátok.

Nara egy nap alatt bejárható gyalogosan, és talán a legszebb hely, amit Japánban láttunk. Mindenképpen érdemes rászáni az időt, ha az ember Kyotoban jár.

Kép a főutcáról, ez még az állomáshoz közel
Egy szép tó, még a városias részen belül
Feljárat a Kofukuji templomhoz - itt egy háromszintes és egy ötszintes pagoda van
A háromszintes
Az ötszintes és a keleti arany csarnok - a középső arany csarnokot most épp renoválják.
Az ötszintes közelről
Út a parkba, toriival
Hangulatos út a parkban, az egyik déli tó felé
látkép híddal
Az Ukimido nevű lebegő pagoda a Sagi-ike közepén (elárulom, a neveknél puskáznom kellett)
Még mindig
Fiatal szarvas a pagoda alatt
Tükröződik a hold a tó vizén, és virágzó fák illatát hozza a szél - izé, hold nincs
Egy madár vagy két madár?
A szarvasológia elmélete - aszongya, "ne menj közel"
Csodaszarvas
Út a Kasuga Taisha szentélycsoport felé
A kb. egy kilométeres út ősfák és kőlámpások között vezet
A világörökség része, nem véletlenül
A kapu további kőlámpásokat rejt
A szarvasok is tudják, hogy itt szent állatnak számítanak, ennek megfelelő magabiztossággal forgatják ki a bácsi hátizsákját
Nehéz betelni a kőlámpásokkal
Ez már a Kasuga-szentély
Ezt a fát nem renoválták, tényleg majd' ezer éves
Itt bronzlámpások sora lóg
...és lóg
That's, like, your opinion, maaan
Itt még békésen legelnek
Itt már nem - majdnem leették a pasas kezét
Az óriás Buddha-szobrot rejtő csarnok felé vezető út, turistákkal és a belőlük élő szarvasokkal
Védelmező alak a Nandaimon, azaz nagy déli kapu belsejében tényleg nagy
Amikor észrevettem, még félig kilógott a szájából
Turisták hada a Todaiji, a Buddha csarnoka felé
Kis kert oldalt
Holló - egy szarvastól lopott kaját az imént, de mire beállítottam a gépet, arrébbszállt.
Iskolások rohamozzák a déli kaput
"Figyeljetek, most megmutatom, hogy kell zoomolni!"
A Todaiji nagy. Ez már egy újjáépítés, az eredeti másfélszer ekkora volt, de még így is a világ legnagyobb faépülete.
A Yakushi Nyorai szobra - én csak úgy hívtam, hogy az egészségügyi Buddha, de valóban gyógyító hatást tulajdonítanak neki.

Hogy mire kell ez a hatalmas belső tér?
Erre.
Egy 14 méteres Buddha-szobor, a világ legnagyobb bronzszobra. Nem volt olyan szög, ahonnan a fénykép jól visszaadná a valós nagyságát.
Két kisebb bódhiszattva-szobor övezi Bent töksötét volt, csoda, hogy ki tudtam tartani ezeket a képeket bemozdulás nélkül (annyira azért nem jó a képstabilizátor).
Ilyenek is őrizték a Buddhát - mérges, hogy ő csak négy méteres.
Ő nem mérges, mélységes bölcsességgel tekint a világba
Tábla a parkban - csokit nyerhet, aki megfejti, mit jelent.
Feljebb, a hegyen van egy templomegyüttes Február-csarnok, Március-csarnok és Április-csarnok néven, ez a kép odafelé menet készült
Színes levelek
Lámpások és kőoroszlánok
Ez a Február-csarnok
Fentről jó kilátás nyílik Nara nyugati részére - a nagy csarnok középen a Todaiji
Kis szobor egy hegyi utacska mentén - erre nem voltak turisták, csak szúnyogok
Hangulatos utcákon keveredtünk vissza az állomáshoz

Ez itt már a Shinkansen, bár nem az, ami Tokióba vitt minket.



Már csak a tokiói képek maradtak.

Tokió Japán fővárosa, a belső területét alkotó 23 kerületben is vagy 8 millióan laknak, a minden irányba több tucat kilométerre elnyújtózó agglomerációban ki tudja, még mennyivel többen. Délen Yokohama, az öböl túlsó oldalán Chiba van vele teljesen összenőve. Tokió tehát óriási, és emellett még zsúfolt is. Ebből következik, hogy két nap alatt képtelenség mélyebben megismerni a várost, de még egyes részeiről felületes benyomásokat szerezni is heteket igényelne. Itt voltak a legtöbben, itt volt a legtöbb külföldi is, itt siettek a leginkább az emberek, és itt volt a legkevésbé otthonira emlékeztető a hangulat (jó, sintó szentélyek és óriás Buddhák sincsenek otthon, de a templomokat és pagodákat eddigre kezdtük megunni). Kb. annyira volt időnk, hogy kóvályogjunk a városban, és bámuljunk felfelé bambán, mint a fényszóró elé került szarvas. A felfelé bámulást szó szerint kell érteni, mert nyugat-Shinjukuban pl. olyan felhőkarcoló-negyed van, amit akármelyik amerikai nagyváros megirigyelhetne.

A Tokyo állomás épülete a múlt század elejéről, épp felújítják és amúgy is eltörpül az üveg-beton tornyok között
Ennyi látszik a császári palotából az állomás mellől
You gotta be kidding me. Megjegyzés a gyakorlati tanácsokra áhítozóknak: a szállodánk Shinjukuban volt, oda a Marunouchi metróvonal visz. Mi felmentünk a felszínre az átszálláshoz, de ez nem szükséges, van összekötő aluljáró. A Tokyo állomás amúgy nagy.
Shinjuku - valahogy kikeveredünk a metróból egy mellékutcába, majd onnan a főutcára. Első reakciónk: vááááá
A második reakciónk is ugyanez volt - Shinjuku amúgy a világ legforgalmasabb vasútállomása, mellette van még vagy három metrómegálló és néhány privát vasúttársaság megállója, és mindezt földalatti és -feletti bevásárlóutcák kötik össze. Háttérben az üzleti és kormányzati negyed felhőkarcolói
...amik között sétáltunk egyet. Jobbra a Shinjuku Central Park (benne rühes macskákkal és csövesekkel), balra a tokiói városi kormányzat 250 méteres ikertornyai.
Visszanézés a felhőkarcolók között az állomás felé
A Két Torony
Kilátás a toronyban lévő megfigyelőemeletről
Ufók északnyugat-Tokió egén
Irodaházak felülről
Kelet-Shinjuku éjszaka
Lóversenyes játék egy játékteremben - itt elvileg nem lett volna szabad fényképezni
Még éjjel is rajzanak
A Yasukuni-szentély, békegalambbal
Békegalamb nélkül
2. vh.-s repülőgép a Yushukanban, a kapcsolódó hadtörténeti múzeumban
Korábban nem értettem, hogy miért okoz akkora felháborodást, ha a miniszterelnök a Yasukuniba látogat. A múzeum bejárása után világosabb lett: a háború előtti hivatalos japán ideológia arra épült, hogy a Nagy Japán Birodalom pusztán megvédi a szerencsétlen, jobb sorsra érdemes ázsiai népeket a gonosz európai hatalmak kizsákmányolása elől, és a Nagy Kelet-Ázsiai Térséget egyesítve a békét és boldogságot hozza el nekik. Sajnos a szerencsétlen, jobb sorsra érdemes ázsiai népek ezt nem egészen így élték át, konkrétan a kultúrájuk elnyomását és az erőforrásaik lerablását valamiért nehezen tudták feldolgozni. Bár a mai Japán óvakodik attól, hogy erre az ideológiára akár csak távolról is utaljon, a múzeum a mai napig maximálisan ennek a szellemében működik. A kiállítás anyaga is ennek megfelelően van felépítve: a szamuráj elődök viszonylag kis terjedelmű eszményítése után hosszan ecsetelik az európai betolakodók aljasságát és hatalomvágyát, részletezve az egyenlőtlen szerződéseket és gyarmatosítási törekvéseket. Ezután dicsőítik a győztes orosz-japán háború és a többi háborús esemény katonáit, majd rátérnek a második világháborúra és annak előzményeire (milyen sajnálatos, hogy belekényszerítették őket, de nem volt más választásuk, ugyebár). A háború előtt és alatt elkövetett atrocitásokról, valamint arról a tényről, hogy végül elég csúnyán kikaptak, kevés szó esik, annál több a katonák hősiességéről és a japán haditechnika nagyszerűségéről.
Tanulságos hely.

Ennyit láttunk a császári parkból, kívülről - pénteken és hétfőn zárva.
Zöld sziget a betontengerben
Akihabarai kereszteződés egy áruház 5. emeletéről
Akihabarai utca
Ez is egy érdekes hely. Bár számunkra inkább az otaku szubkultúra miatt ismeretes, első ránézésre mégis egy hatalmas, elektronikára specializálódott bevásárlónegyednek tűnik. Képzeljünk el kb. 150 négyzetméteres alapterületű boltot, aminek a földszintjén* csak digitális kamerák vannak. A másodikon csak tévék, a harmadikon játékok, a negyediken pc-k, az ötödiken mondjuk vécéfrissítők... és ilyen épületből sorakozik egymás mellett számtalan, egy V. kerület méretű kupacban. A csillogó-villogó főutcák mellett a sikátorokba is érdemes betérni, ott adott esetben ugyanazt megkaphatjuk, mint kint, csak sokkal olcsóbban. Akihabara jellegzetességei a Duty Free Shopok, ahol külföldieknek szánt (értsd: 230 V-al működő) cuccokat tartanak, kétszer annyiért. Rengeteg a kínai vásárló, sok bolt kínai anyanyelvű eladót is alkalmaz.
Láttunk macskalánynak és maidnek öltözött szórólapos lányokat is, bár nem sokat. Vsz. rosszkor jártunk ott. Volt maid café is, de nem volt pofánk bemenni.
Welcome to Akihabara!

Ez a kép az emblematikus Tokyo Towert ábrázolja a közeli utca részletével, egyben a tájékozódás nehézségeire is emlékeztet. Leszálltunk a Tokió városmagjait kör, vagy elnyújtott izé alakban összekötő Yamanote vonalról, és elindultunk valamerre. Már éppen azon voltunk, hogy megkérdezzünk valakit a legszebb kiejtésünkkel, hogy "Soomeemahsen, Tokyo Tower wa dowkow dehsoo ka?", amikor véletlenül hátranéztünk és ott volt, a hátunk mögött. Kicsit kínos lett volna.
Mire odaértünk, besötétedett - szükség volt egy TV-toronyra, ezért gondolták, lemásolják a párizsi Eiffel-tornyot. A biztonság kedvéért azért pár méterrel nagyobbra csinálták.
Kilátás a 150 m magas első kilátószintről
Futurisztikus kereszteződés, 250 m magasból - megjegyzés: ahhoz, hogy ide feljussunk, hosszan sorba kellett állni.
Éjszakai felhőkarcolók
További képek fentről 1 - küzdöttem a fényekkel
További képek fentről 2
További képek fentről 3
Az öblöt átszelő Rainbow Bridge
Kétlem, hogy a csaj tudta, mit jelent a táskáján a felirat
Shinjuku éjszaka

Másnap, a Nikkó-i kiránduláson készült képek. Nikko régóta szent helynek számít, számos templom települt ide, amelyek kivételesen gazdag díszítésükről híresek.
A vasútállomás K.u.K. időket idéző épülete - 1 óra a Shinkansenen és még 1 óra a helyi vicinálison, ennyi az út ide.
A hegyek között vagyunk
Ez már a vidék, de az italautomaták itt is nélkülözhetetlenek
Lepukkantabb házak is akadnak itt, a főutcától távolabb
A folyópart nem bizonyult annyira festőinek, mint reméltem
A lépcső tetején a világörökség vár ránk
A történelmi idők óta ez a híd vezet át a zajló folyó fölött a hegyoldalban megbújó templomok felé
Nem véletlenül a festők és turisták kedvence
Belépődíjat szedtek rá
Sárkányos vízköpő
Ilyenekkel volt tele az egész erdő
Kert a Rinno-ji közelében
Fotósunk felfedezi a Scenery módot
A kőlámpások a kertek gyakori díszítőelemei
Pihentető egy hely
A hidakat és utakat úgy alakítják ki, hogy minél természetesebbnek hassanak
Vízesésekkel teljes az összkép
A Tóshógú-szentély felé vezető út - rengeteg volt a turista, köztük egy teljes iskolás csoport.
Ötemeletes pagoda, eddig ez a legdíszesebb
A Tóshógú-szentély kavicsos udvara - nehéz volt olyan szöget találni, ahonnan nem voltak 60000-en a képben
Fent az igazi szentély
De azért ez is elég díszes
Fantsztikusan részletgazdag domborművek borítanak mindent
A tetőszerkezet sem kevésbé kidolgozott
Tourist trap
Faragott madár
A fő attrakció fent van, hőseink mégis a kőfalat fényképezik. Építészetileg az is figyelemre méltó, habarcs nélkül, pontosan méretre faragott kövekből épült.
A majmok nem láttak, nem hallottak és nem mondanak semmit
A szentélyekhez vezető utat toriik jelzik
Tokugawa Iemitsu sírjának őrzője
Ezt őrzi
Super Saiyajin

Meg kellett válogatnom a Nikko-i képeket, nem mind sikerült jól, és így valahogy jellegtelennek tűnik az egyik templom a másik után.
Lehet, hogy jobban jártok, ha nem töltötök el sok időt a templomokkal a hegyen, hanem elmentek kirándulni a folyó mentén, állítólag nagyon szép vízesések vannak feljebb. A mi időnkbe sajnos nem fért bele.

Másnap ugyanis a már emlegetett Fujis kirándulásra mentünk. Ezt még az utazási irodában fizettük be előre, amikor még semmiről sem volt fogalmunk.
Reggel 8-ra kellett odamenni az egyik közeli szállodában lévő találkozási pontra, ahonnan busszal vittek minket a buszállomásra, onnan pedig egy másik busszal a Fujihoz, ill. onnan tovább Hakone felé. Az idegenvezető csodás oxfordi angolságáról már megemlékeztem.

Autóval max. 2305 m magasra lehet felmenni a Fujira, ez a felfelé vezető hagyományos út 5. állomása. Innen még 6-7 óra kapaszkodó lett volna a csúcs. Majd legközelebb.

A Fuji biztosan nagyon szép amúgy, mi azonban a felhős idő miatt semmit sem láttunk belőle.
A Tokyo Tower nappal, a busz ablakából
Az út az olasz Alpokra emlékeztető hegyek között vitt
Ennyit a láthatóságról: a hegyek teteje ködbe burkolózik
Nem vicc: ez a legjobb képem a Fuji csúcsáról
Te bemennél? (A Hello Kittys stickereket csak most vettem észre.)
Yamanashi prefektúrát elnyelte a köd
Még 2000 m magasan is fenyőerdő borítja a hegyet
Az út felfelé egy darabon a hegyoldalban kanyarog
Ez már az Ashi-tó - innen tiszta időben szép a kilátás a Fujira. Nem tudom, melyik vízijárművet nézve sírjak jobban. Hakone környéke amúgy a fürdőiről híres, aki hosszabban itt tartózkodik, próbálja ki őket.
Mi egy ilyennel mentünk
The Fog
Ezzel mentünk fel a hegytetőre
You gotta be kidding me.
A hegyről sem láttunk többet
Na jó, egy kicsit - az eső azért esett

Másnap:
Tokyo Metropolitan University - itt volt egy kis dolgom. Jótanács: nézzétek meg, milyen vonatra szálltok. Az expressz vagy gyors az, ami nagyobb távra célszerű. Mi olyannal mentünk, ami mindenhol megállt. Az egyetem kb. 40 km-ra van a központtól, mégis, ugyanaz az elővárosi hangulat uralkodott kint végig.
Harajuku - ajánlották nekünk, hogy ezt látogassuk még meg, de őszintén szólva nem tűnt nagy számnak. Vsz. rosszkor voltunk.
Majdnem megvettem
Híres üzlet Harajukuban
Az emberélet útjának felén egy nagy sötétlő erdőbe jutottam
A Meiji-szentély, háttérben a Docomo mobilcég zikkuratja
Szerencsekívánó táblácskák - busás áron lehetett venni egyet

Ez már este, a Nagoya Tower
Ez meg másnap, a nagoyai reptér


Pár összefoglaló megjegyzés a végére.

Nyilván sokakat foglalkoztat, hogy mindez mennyibe került.
150000 volt a repülőjegy, ez eszméletlenül olcsónak számít, tipikusan min. 2× ennyi lenne.
260000-et fizettem még emellett az utazási irodában, ebben a szállodák, a rail pass és a Fuji út vannak benne. Ha magam szervezem a szállást és youth hosteleket hajtok fel, tán a harmadából is kijött volna, de elsőre nem mertem ezt bevállalni. Érdekes módon a ryokanok, a hagyományos stílusú japán fogadók még a rendes szállodánál is drágábbak lettek volna, így erről le kellett mondanunk. A szállodának megvan az az előnye, hogy légkondícionált, tiszta, zárható szobák várják a megfáradt utazót, rendes fürdőszobával és kényelmes ággyal. Maga a kéthetes rail pass 45100 yenbe került.
Végül kint költöttem 59000 yent, ez olyan 90000 Ft az átváltási árfolyamon. Ez a belépőkre, tömegközlekedésre és kajára ment el. Szinte mindenhol kell belépőt fizetni, van, hogy csak 50-100 yent, de sokszor 800-1000-et is elkérnek.

Tehát egy ilyen szűk két hetes túra olyan 500 ezerből hozható ki, 400-ból, ha nagyon spórolunk. Érdemes ottani ismerőst, barátot felhajtani, akinél el lehet lakni, az nagyon sokat csökkenthet a végösszegen. Aki nem fél a jobbkormányos autóktól, kocsit is bérelhet, így nem kell a tömegközlekedésre költeni. Dugók nem nagyon vannak, parkolni viszont nehéz lesz.

Mindenképpen érdemes előre megtervezni az utat, hogy mikor mit akarunk megnézni, és legyen B terv is, ha épp valami zárva van. Ajánlott egy jó útikönyv, az enyémben régi szovjet szerzőkre hivatkoztak, így inkább nem vittem el. A jó tájékozódási képesség és az angoltudás alapvető, a szokásos magyar módszerrel ("Szobát szeretnék foglalni, te szerencsétlen! Szo-bát fog-lal-ni! Mit lehet ezen nem érteni?") nem hiszem, hogy célt lehet érni. A legminimálisab japán tudás is aranyat ér, de végső soron el lehet lenni nélküle, és végül is mi sem olvastunk végig minden feliratot.

Érdemes mindenhonnan térképeket és prospektusokat szerezni. Zavaró lehet, hogy a kiragasztott térképek ált. nem északra vannak tájolva.

Az itthoni mobiltelefonok nem működnek a kinti hálózattal, hacsak nem 3G-sek. Érdemes laptopot vagy akár pda-t magunkkal vinni, mert lan csatlakozó van a szállodai szobákban, McDonaldsokban, ingyen wifi a vasútállomások egy részén és más helyeken, a net- és mangakávézók viszont drágák, a szállodai lebutított, pénzbedobós gépekről nem is beszélve.

Első közelítésben ennyi, köszönöm, hogy végigolvastátok. Ha van még kérdés, hajrá.